Azért nem olyan egyszerű- most akkor védenek vagy kötekednek?

Vajon akik otthon oktatják a gyereküket- és én, aki már otthon oktatom a gyerekemet- szoktak (igen, szoktam) azon gondolkodni, hogy valójában ez normális dolog- e? Jót tesz- e a családi kapcsolatoknak ha anya lesz a tanárnéni a gyerek életében?

Nem volt eszemben évekig, hogy én legyek a fiaim tanárja még úgy sem, hogy időről időre megfordult a fejemben, ezt vagy azt én másképpen csinálnék, mint az éppen aktuális tanerő. Elfogadtam azt a helyzetet, hogy az iskola teszi a dolgát és én is teszem a magamét. Anya vagyok, feleség, dolgozom és azt a kevés időt, amit a fiaimmal töltök, anyaként éltem meg. Ez így jól is volt. Még egy éve sem jutott eszembe, hogy ez a rendszer hamarosan végképp zsákutcába fut és a saját kezembe kell vennem a legkisebb gyerekem tanítását. 

De valójában jó ez? Vajon mire majd felnő, hogyan fog ezekre az időkre emlékezni?

Már egy ideje megfigyeltem, hogy olykor keveredik bennem a pedagógus és az anyuka. Játszunk valamit és az jár a fejemben, mit fejlesztek most, mit tanul belőle, miképpen válik majd hasznára. A napom be van osztva, és már készítettünk listát arra nézve, hogy melyik napokon mit tanulunk, milyen szakkör, színházlátogatás, stb. van délután. E mellé beosztom, mikor és hogyan dolgozom, majd hogyan látom el egyéb feladataimat. Joggal kérdezi a családom, illetve a barátnőm, hogy én hol vagyok ebben a történetben. Én pedig hozzáteszem, mostantól mikor és hogyan leszek “csak” anyja a fiamnak.  Ezek persze költői kérdések, hiszen én választottam ezt az utat, így felvállaltam, hogy a válaszok, amik majd megszületnek, esetleg nem fognak nekem tetszeni. 

Az az igazság, hogy igazából meglehetősen dühös vagyok amiért ezt a döntést kellett hoznom.  Higgyétek el, VAN olyan iskola, VAN olyan tanítónéni, akire rábíznám a gyerekemet (itt a fejemben legalábbis léteznek ilyen helyek), hogy én az anyja lehessek. Csak úgy, spontán. Egy elég jó anya szeretnék lenni. Napirend, heti rend, fejlesztés, oktatás nélkül. Anya, aki nem gyárt oktatójátékokat,  és nem szól rá a fia egy látszólag spontán cselekvés során, hogy jaaaj anya, most ne tanítsál már! Vajon ha felnőttként a gyerekkorára gondol majd vissza, mennyiben leszek anyukája és mennyiben a tanára? Jó lesz- e, ha ez a két dolog összemosódik? Mélyíti ez a kapcsolatunkat hosszútávon, vagy  káros lesz? Hiába gondolkodom ezeken a kérdéseken, mert nekem nem volt sok választásom, hogy megnyugtató megoldást találjak a gondjaimra. Ettől függetlenül azért gondolkodom.
Móra Ferenc szeretettel és tisztelettel írta a KINCS girbegurba S betűjét, ami egész életében édesanyjára emlékeztette, de vajon kisfiúként is örömmel ült mellé, hogy újra és újra a jégvirágok közé karcolják? (Hm… íme, az első melegszívű oo- s, aki szembe menve a szokásokkal úgy döntött, majd ő megtanítja a gyermekét írni. Majd ő megmenti a Kese kalapos iskolájától!) 

Ha viszont azt nézem, hogy az első kötelező jellegű oktatások alig 300 éve indultak, akkor azt mondom, ej, hát teljesen jól van ez így. Gyerekek milliói tanultak a szüleiktől, családtagjaktól, csak a mi fejünkbe van ez beleverve, hogy ez plusz teher, ami majd megmérgezi gyermekünkkel való kapcsolatunkat. Olyannyira beleivódott ez a társadalomba, hogy törvény ide vagy oda, nekem, a rebellis szülőnek kell bebizonyítanom, hogy képes vagyok ellátni ezt a feladatot.

Ma hosszan elbeszélgettem a gyámügyes felügyelővel, aki berendelt magához és azt bizonygatta nekem, hogy neki alaposan körül kell járnia ezt a kérdést, hogy meggyőződjön arról, nem veszélyeztetem- e a fiamat azzal, hogy  magántanulói státuszba kérem.  

Dühös lettem. Már megint én vagyok sarokba állítva, miután eddigre többször ki voltam arról oktatva az iskolában, hogy miképpen kell nevelnem a fiamat, hogyan kellene beszélnem vele, gyakoroltatnom, büntetnem, vagy jutalmaznom. 

Tudjátok, mit gondolok? Az én életem fenekestül felfordul most, mert az iskolarendszer képtelen a fiammal JÓL bánni. El kellett döntenem, hogy hagyom, hogy meg- össze- törjék őt, vagy feladom eddig sem túl egyszerű életemet és még egy feladatot magamra veszek. Én tanultam és órákat töltök naponta azzal, hogy megfeleljek ennek a feladatnak,  ettől függetlenül még mindig nekem kell bizonyítékokkal szolgálnom. Nem tartom ezt korrektnek attól függetlenül, hogy tudom, a hivatal mindössze a dolgát teszi. A gyerekeket védeni kell- olykor a saját szüleiktől is. Ezért van a gyermekvédelem. És hogy ezt jól az eszembe véssem, kifelé menet egy családon kellett keresztülvágnom, akiktől éppen akkor vették el négy gyereküket. Számtalanszor láttam őket a városban piszkosan, elhanyagoltan és olyankor arra gondoltam, miért nem menti már meg valaki ezeket a srácokat? Mégis megrázott most, mikor láttam szegényeket sikoltva kapaszkodni az anyjukba. Abba a nőbe, aki veszélybe sodorta őket.

Posted in: környezetünk, otthonoktatás